A játék és a fantázia szerepe a szenzoros integrációs (Ayres) terápiákban
A cél a gyermek kreatív erőinek felébresztése, hogy aktív, örömteli interakciók sorozatán keresztül érlelhesse azokat a neurofiziológiai, pszichoszociális háttérfunkciókat, amelyek az őt ért pszichés és/vagy organikus behatások ? sérülések, hiányállapotok – eredményeképpen nem működnek megfelelően.
Ayres terápiájában az emberiség ősrégi tapasztalataiban gyökeredző lehetőségeihez folyamodott. A mennyezetről lógó minden irányba forgó hálóba belebújva, a terápia során magzati pózba kerülő gyermek gazdag vesztibuláris ingert kap. (óceániai népek asszonyai magukra kötözve hálóban viszik gyermekeiket, Meteorákban élő szerzetesek hálókon húzzák
fel-le magukat, Ég és Föld között meditálnak?)
Számos gyermekkel találkozunk, akiknél gátolt a játéktevékenység. Ez a gátlás megnyilvánulhat a játék motoros, vagy a fantázia hiányának aspektusában is. A gazdagon árnyalt játék hiányát a magatartás szabályozás és a megismerő tevékenység különböző zavarai kísérik. Ayres vesztibuláris ingereket kiváltó játékai lehetőséget nyújtanak arra, hogy a gyermek belső erőforrásait mozgósítva, eredeti helyére kerüljön, rendeződjön a mozgás és a megismerő tevékenység a fantázia egysége.
A vesztibuláris (egyensúlyszervi) ingerlés előnyben részesítésének kitüntetett időszaka az élet első 8-10 éve. Azok a játékok, amelyeket régtől fogva a világ minden részén lényegileg hasonló módon játszanak a gyerekek, sok egyensúlyszervre ható elemet tartalmaznak.
A gyerekek évszázados játékai (melyek egykor felnőtt játékok voltak) igen gazdagok vesztibuláris élményekben. Ehhez kapcsolódik a zene, az érzelem. Ezek a játékok segítik őket abban, hogy saját maguk tudják megszervezni hatékonyan szenzomotoros képességeiket, alakítsák testképüket, szabályozzák viselkedésüket és az idegrendszer diszkrét károsodásaira is jótékony hatással vannak. (Kútba estem, húzz húzz engemet, Adj király katonát, Itt ül egy kis kosárba királynénak leánya, icka, golyózás, teke, kocsizás stb..) pörgések, forgások, fél lábon ugrás, állás, egyensúlyozás, apró lépések, nagy energiákat mozgató lendületes szédületes forgások a kísérő mozgáselemei ezeknek a játékoknak, melyeknek száma variációs lehetőségei számtalanok. A tipegők, a már járni tudók nagy örömüket lelik azokban a játékdalokban, amiknek végén leguggolnak, megfordulnak velük, vagy a hónuk alatt felemelve jó magasra lendítik őket. Minél erőteljesebb az inger, annál nagyobb az élvezet. Mindez abban az életkorban, amikor a nehézségi erő az egyik legnagyobb fizikai kihívás a fejlődő, kezdetben magatehetetlen gyereknek. Természetesen a bizalom próbája is. A vesztibuláris ingerlés része azoknak a technikáknak is, amelyekkel az anyák hatásosan képesek gyermekük rossz közérzetét befolyásolni, megnyugtatni őket, és ez a tudás anyai magatartásuknak szerves, önkéntelenül megjelenő eleme. Nem lehet véletlen, hogy a kisgyerekkor játékaiban, amelyeket a felnőttek, mintegy rejtett neuropszichológiai tréningként a gyerekekkel játszanak, nagy hangsúlyt kapnak a tapintási ingerlések. Gondoljunk csak az arcsimogató, ujjkiszámoló mondókák nagy számára és változatosságára, és arra a nehezen értelmezhető tapasztalatra, hogy mennyire kedvelik a kisgyermekek a szinte fájdalomhatáron lévő csiklandozást és csipkedést (pl.: Csip-csip csóka). Újabb adalék ez ahhoz, hogy megérthessük a kultúra szerepét az emberiség ősrégi tapasztalatainak átadásában.
A kérdés, hogy van ?e helyük ezeknek a játékoknak a mai gyerekek ?túlhajszolt? világában.
(az óvodai nevelésben mindenképen, az óvoda egész napos életében erre többször többoldalú megerősítéssel, többféle motivációs helyzetben van lehetőség) ? magánvélemény
A szenzoros integrációs terápia során az agyműködés környezetei ingereket szervező képessége számára kedvező helyzet teremtődik, és nagyobb valószínűséggel születnek adaptív mozgásválaszok. Ezek jól szervezett, az addigiakhoz képest komplexebb mintázatokat jelentő mozgásterveken alapulnak Ez a terápia sem hagyhatja figyelmen kívül az átélés sajátosságait, amennyiben az integrálás igényével lép fel. Fontos ezt hangsúlyozni, mert sem a külföldi sem a hazai gyakorlat nem mentes az egyoldalúság veszélyétől.
A szenzoros integrációs terápia módszere kerüli a direktivitást, és legfőbb hatóereje a képzeletet és a motoriumot egyaránt nagy fordulatszámra kapcsoló játék.
A terápiás folyamat leghatékonyabb eleme a játék. A terápiában a részt vevők szabadon kísérletezhetnek a rendelkezésre álló eszközökkel: billenő hintákkal, forgó hengerrel, óriás gumilabdával, mennyezetről lelógó hálóval, gördeszkával -, annak érdekében, hogy rátaláljanak azokra az ősi mozgásmintákra, amelyek segítségével hatékonyabban tudják uralni testüket a térben. Kuporoghatnak magzati pózban, pöröghetnek, repülhetnek, billeghetnek, s közben olyan világot teremthetnek, amely a mesék, a fantázia birodalmához igen közel eső. Ha ezeket a mozgásokat képesek a saját akaratukból származónak megélni, megnyílik az út a további strukturálódás felé. Érettebb és integráltabb mozgások nem taníthatók, megjelenésük nem erőltethető, legfeljebb előcsalogathatók olyan ingerhelyzetek felkínálásával, amelyek az egyén szükségleteire szabottak, és a legősibb ingerfajtákkal, a legősibb testhelyzetekkel kapcsolatosak (Ayres 1972)
A játékhoz tér szükséges. Fizikálisan egy biztonságos, érdekes játékeszközökkel felszerelt, kreativitásra módot adó tágassággal bíró tér. Pszichésen pedig az én és nem én határán elhelyezkedő ?potenciális tér? (Winnicott, 1999), amely az emberi fantázia és játék tere, ahol éppen annyi kihívás, veszély vár ránk, amellyel még éppen meg tudunk birkózni. Itt lehetünk spontánok, örömtelik, újat akarók, de megélhetjük a félelmet és a rettegést is; itt lehet mindennél fontosabb a saját motivációnk, lehet a legkevésbé lényeges a játszás eredménye szemben a játék élményfolyamával. Ebben a kényszerítő vonásoktól mentes ?mintha? helyzetben lehet a ?mivel játszani? kérdése helyett a ?mit játszani? az érdemibb. Az ügyetlen, csetlő-botló, bizonyos ingerektől megrettenő, vagy a végkimerülésig nyughatatlan gyerek játékában fantázia és mozgás aspektusainak egysége nehezen valósulhat meg. Ezek a gyerekek a felnőttektől leggyakrabban a testi épséget védendő ésszerű tiltásokat (Vigyázz magadra! Ne mássz fel! Ne ugorj le! Lassabban!) hallanak, amelyek meggyőzik őket arról, amit homályosan már úgyis sejtettek: a játszótér, a tornaterem nem az ő világuk, számukra ott nem terem szabadság.
Ha gyerek és felnőtt együtt játszik, magától értetődően adódik egyfajta hullámzás a szabad és a strukturált helyzetek között. A gyermek, erőfeszítéseket végez, unalomig ismétel, míg egy-egy újabb készség biztos tulajdonosa nem lesz. A hintát önállóan hajtani, a nagylabdát ritmikusan a földhöz pattintani, a gördeszkát pont akkor megállítani, amikor szükséges, vékony pallón különböző nehezítésekkel végigmenni – fontos ?tudások?; egyben én-erősítő, örömteli testi aktivitások is. S ha a megjelenítésre alkalmas színpad kész, a közönség megbízhatóan érdeklődő, és a függöny bármikor leereszthető, kezdődhet az előadás: felbukkanhatnak a színen a konfliktusok. A megszületés traumái, a felegyenesedés nehézségei, korai fájdalomélmények, az anyától való elszakadás problematikája, az összeütközések a testi ügyesség, erő fitogtatása miatt, a szigorú szabályok kialakítása és meghaladása – ezek azok a leggyakoribb szereplők, amelyek változatos jelmezekben, gyakran archetipikus szimbólumokként tűnnek elénk.
A terapeuta a játékban biztonságot nyújtó résztvevő, partner, aki képes támaszt nyújtani a szó elsődleges értelmében is, nem vonakodik testileg is jelen lenni a gyermek terében, melyben ott vannak a nemegyszer veszélyes játékeszközök, amelyekről bizony le lehet esni. A megkapaszkodás aktív és passzív változatait az ?itt és most? élményszinttől a régmúlt történetével együtt lehet a terapeutával közösen átélni. A terapeutára vár az a feladat, hogy kliensét, legyen az bármely életkorú is, kísérje, támogassa azon a felfedező úton, amely a megnehezített körülmények között keresi az éppen elégséges kihívást tartalmazó, éppen a leghatásosabb önszervezést biztosító, nem unalmas, de nem is elviselhetetlen szorongással kísért játékhelyzetet.
